Fontos! most ne kattints ide!

Realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat. A név a latin real (valós) szóból származik.

A romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az 1850-1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. Mind az irodalomban, mind a festészetben remekművek érvelnek létjogosultsága és igaza mellett. A realizmus a pillanatnyi jelenségekkel, a felszín tünékenységével szemben a valóság lényeges elemeit hangsúlyozza. A lényegi összefüggések sűrített kidomborítása céljából elkerüli a véletlenszerű elemeket, és mondanivalóját tömöríti. A realista ábrázolás elfordult a romantika történelemszemléletétől. A heroikus témákat felváltotta a mindennapi élet objektív bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok, kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a természethez hű kifejezésformákat honosította meg.

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg.

Orosz realizmus

A cári Oroszországban az ukrán származású Gogol teremtett iskolát. Dosztojevszkij később azt állította: "Mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk elő."

Az orosz irodalom, mint "minden realizmus szülőföldjének" jelentősége vitathatatlan: Az orosz társadalom cári önkényuralom alatt nyögött abban az időben, és az emberek nem állhattak ellent az uralkodónak. Az egyedüli ellenállási pont a "passzív ellenállásban" bontakozott ki. Kialakult a már Puskin Anyeginjéből is ismert "felesleges ember" típusa. A "felesleges ember" nem tesz semmit, de szeretne, azonban erejét nem tartja olyan nagynak, hogy cselekedni is tudjon, élete monoton, gépszerű. Ezt az alakot sokszor azonosították a csinovnyikkal. A csinovnyikok jellegzetes orosz hivatalnokok, akik semmihez sem értenek, de szolgálati idejük bőven elegendő a gazdag nyugdíjhoz.

vissza az elejére

Fő képviselői

• Nyikolaj Vasziljevics Gogol
• Lev Nyikolajevics Tolsztoj
• Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
• Anton Pavlovics Csehov

Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809-1852)

Ukrán származású orosz író. Az orosz irodalom klasszikusa, az orosz széppróza és drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakja. Az 1830-as években a romantikát az orosz irodalomban is fokozatosan felváltotta a realista ábrázolásmód. Lassanként előtérbe került a próza a verses műfajok helyett, az életszerű helyzetek és alakok ábrázolása a rendkívülire növesztett hősök, vad szenvedélyek helyett. Ez az átmenet vagy kettősség Puskin és Gogol írásművészetében egyaránt megfigyelhető.

A pétervári témájú elbeszéléseinek közös jellemzőjük: a korábbiakhoz képest új tematika, a fővárosi élet és benne a kisember ábrázolása; valamint a kiábrándultság, aminek jele az elbeszélésekben az író derűs humorát egyre inkább felváltó gúnyos nevetés. Gogol teremtette meg a csinovnyik (a kishivatalnok) szánalmasan kisszerűnek ábrázolt típusát az orosz irodalomban. Kisember-hőseinek szolgalelkűségét gúnyoros hangon, kiszolgáltatottságát azonban részvéttel ábrázolja.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910)

Az orosz irodalom és a világirodalom egyik legnagyobb alkotója, "legragyogóbb lángelméje", a realista orosz próza mestere. Minden idők egyik legnagyobb regényírójának tekintik a Háború és béke, valamint az Anna Karenina című művei miatt, melyeknek középpontjában az orosz élet realista ábrázolása áll.

Az író valláserkölcsi véleménye a tolsztojánizmus. Gondolatai nyomon követhetők regényeiben és elbeszéléseiben. Kora társadalmát kritikával szemlélve állapítja meg, hogy a tiszta emberség hordozói csupán a parasztok és a gyermekek. Ám a világ megváltoztatását nem forradalom útján képzeli el, az erőszakot elítéli. Az író szerint az embereknek maguknak kell megjavulniuk, tökéletesedniük s szeretettel illetve szánalommal lenniük a többi ember iránt. A világot pedig egy próféta fogja meggyőzni a jóság követésének szükségességéről. Ha az egyes ember megjavul, az egész világra pozitív hatással lesz e fejlődés, s az is jobbá válik általa.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881)

A világirodalom és az orosz irodalom mindmáig legnevesebb képviselőinek egyike, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, az ún. filozófiai-ideológiai regény vagy eszme-regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere.

Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „ Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig…. Az igazság fantasztikusabb mindannál, amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”. Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert…” Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre. Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát. Vázlatai árulkodnak hősei sok gondolkodást igénylő megalkotásáról, s arról, hogy először egy vezérmotívumot kitalálva köré építette fel magát a művet. A jó tervet tartotta hozzá a legfontosabbnak. Félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt elégedett.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904)

Orosz író, drámaíró, az orosz realizmus képviselője. Csehov a 20. századi drámairodalom egyik legnagyobb megújítója. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev mellett a 19. századi orosz irodalom legnagyobbjai közé tartozik. A novella műfajának megújítója, s az ún. "drámaiatlan" dráma megteremtője.

Drámái és prózai írásai középpontjában nem a cselekmény fordulatossága, hanem a történések látszólagos esetlegessége, illetve a figurák belső történéseinek, hangulati változásainak részletes ábrázolása áll. Csehov írásaival kapcsolatban majd minden elemzés a felszíni történések hétköznapiságának és a mögöttük megrajzolt lélekállapotok gazdagságának ellentétét emeli ki. Ez a pszichológiai realizmus teszi alkotásait egyedivé, és ez az, amely megragadta a színház világában ezt a realizmust megteremteni kívánó Sztanyiszlavszkij figyelmét is. Csehov fő témái a munka és a szerelem, ám hősei egyik téren sem válnak sikeressé. Minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak múlandósága. Ez a múlandóság azonban nem tragikus vagy elégikus: egyszerűen csak triviális, és éppen ezért figuráinak nincs esélyük arra, hogy életüknek mélyebb értelmet találjanak.

vissza az elejére

Előzmény: a „felesleges ember” Puskin (1799-1837): Anyegin(1830)

A mű címszereplője Jevgenyij Anyegin, az ifjú örökös, dandy, akinek útkereséséről szól a regény. Sok mindenben kipróbálja magát, művész akar lenni, majd tudós, belekóstol a földesúri szerepbe, de azt is elunja. Erőt vesz rajta az életuntság, a világfájdalom. Anyegin alakjával Puskin tovább fejlesztette az orosz irodalomban később oly meghatározóvá váló „felesleges embert”. Anyegin jobb sorsra érdemes, többre hivatott, de nem talál önmaga számára életcélt.

A „felesleges ember” az orosz irodalom kedvelt témakörévé vált. Ilyenek Turgenyev hősei, Goncsarov Oblomovja, vagy Lermontov Korunk hősének főszereplője Pecsorin.

A "kisember" a művekben

Magát az orosz realizmust Gogol A köpönyeg című műve teremtette meg. Jellegzetes alakja a csinovnyik. Ő kiszolgáltatott, szegény, szorgalmas, "rutin-életű", akivel Gogol megteremti a "csinovnyik-novellát". Teljesen hétköznapi figura, az orosz társadalom tipizált alakja. Ő testesíti meg az "elgépiesedett kisembert", akinek nincsenek emberi kapcsolatai, csak a munkájának él. Az író nagyon borúsan nézi a csinovnyik "köpönyeg-életcélját", azaz nem mer többet akarni, megelégszik azzal, hogy köpönyeget készíttet magának (hosszas gondolkodás után).

Oroszországot akkoriban egy különös kór támadta meg, és akadályozta a kibontakozásban: a csinovnyik. Közömbösségükkel, szolgalelkű magatartásukkal, és fejlődésképtelenségükkel hátráltatták az egész nemzet növekedését. Hiszen ők alkották az ország törzsét, és rothadó törzzsel egy fa sem képes virágzásra. És ha nincsenek virágok, nincs mag sem, következésképp a fa kipusztul. Ez a rémkép ihlette az orosz realistákat arra, hogy regényeikben, novelláikban kemény társadalombírálattal felnyissák az emberek szemét. Valószínűleg ők sem hitték, hogy az akkori csinovnyikréteg majd okul belőle, és egy csapásra megváltozik a világ, de remélték, hogy műveik fennmaradnak az elkövetkező generációk számára, így az olvasó olyan események „szemtanúja” lehet, amit egyébként nem tapasztalhatna, és életét előrelátó módon tervezheti meg. Az orosz művészek írásain keresztül a széles skálán mozgó csinovnyiktársadalom legkülönbözőbb rétegeiből meríthetünk példákat. Légyegében nem különböznek egymástól, anyagi helyzetük nem változtat erkölcsi és lelki szegénységükön. De minden szürke hivatalnok, minden rendőrtiszt egy darab volt a kirakójátékban, ami az orosz viszonyokat ábrázolja.

vissza az elejére

Gogol: A köpönyeg (1842)

A novella középpontjában egy kishivatalnok, a jelentéktelen Akakij Akakijevics Basmacskin áll. Egy ügyosztályon szolgál, a munkája másolás. Új köpönyeget kell készíttetnie, de nincs rá pénze. Nem a nagyvonalú életről kell lemondania, hanem a normális életről. A kisszerű vágy felnagyított álommá válik. Annyira fontossá válik számára a ruhadarab, hogy szinte csak azért él. Amikor a köpönyeg elkészül, fosztogatók rabolják el tőle, és ebbe belebetegszik, majd belehal.

A köpönyegben az Akakij Akakijevics természetes halálával végződő, teljesen reális történet váratlanul átlendül az irrealitás világába és egy kísértethistóriával ér véget. Csakhogy az elbeszélésben minden látszólagos. „Gogol egy olyan világot épít fel a főhős köré, melyben minden lehetséges, nem érvényesek benne a valóság törvényei, látszat és valóság elvesztik jelentőségüket. Ebben az értelmezésben a főhős haláláig tartó rész a fantasztikus, s a halált követő szellemjárás már a valóság világa…”A fantasztikus elem a szerző valóságról alkotott felfogását segíti érvényre juttatni.

A jelentéktelen főszereplő nyomorúságos célja, az őt ért megaláztatások és a kicsinyes bosszúállás egyszerre nevetséges és sajnálnivaló, ijesztő.

Akakij Akakijevics

Világa korlátolt, zárt világ, behatárolt gondolat- és vágykészlettel, s ezen szűk határok között a művésznek módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a világ megszokott értékrendjét. Akakij Akakijevicsnek még vágyai sem lépik túl e világ határait, s csak ebben a világban válhat az élet értelmévé egy köpönyeg, s az érzelmek netovábbjává egy betű jól sikerült megformálása. A bürokrácia embertelen gépezete megfosztotta valódi egyéniségétől, felfalta vágyait. Amikor azonban takarékoskodni kezd, döbbenetes változáson megy keresztül: elevenebb, sőt szilárdabb jellemű lett, olyan ember, aki határozott célt tűzött maga elé. A balszerencsés fordulat után már nem tud a régi módon élni, belepusztul fájdalmába.

A novella főszereplőjének leminősítése háromféleképpen történik meg. Az egyik a névadással: Basmacskin cipészt jelent, és mutatja Akakij Akakijevics társadalmi rangját. Az Akakij Akakijevics az orosz nyelvben is rájátszik az ürülék hangalakjára. A névismétlésben továbbá megbújik a görög mitológiából ismert Hermész isten egyik homéroszi jellemvonása, az akakésziosz kifejezés, ami halottidézést jelent. A lefokozás másik eszköze Akakij hivatali "írásművészete", amely a romantikus "eredetiség" kifordítása és paródiája, hiszen Akakij mindenen a maga "kicirkalmazott sorait látta". A harmadik lefokozó elem Akakij Akakijevics beszéde volt, amely "javarészt ragokban, határozószavakban s végül olyan segédszócskákban fejezte ki magát, amelyeknek határozottan semmi értelmük sincs".
A mű azáltal válik igazán groteszkké, hogy a fenti három lefokozó elemmel szemben vagy annak függvényében Akakíj Akakijevics valóban platói ideaként gondol a köpenyre és annak értékközvetítő, társadalmi rangot kifejező szerepére.

vissza az elejére

Tolsztoj: Ivan Iljics halála (1886)

„Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.” Mint szentpétervári törvényszéki bíró, egy családos ember gondtalan életét éli, míg egy napon egy függöny felakasztása közben elesik és rejtélyes hasi fájdalma támad. Az eleinte jelentéktelen fájdalom lassan kínzóbbá válik. A hosszas orvosi kezelés nem használ, a tünetek egyre súlyosabbak lesznek, míg végül Ivan Iljics szembe kell hogy nézzen a megfoghatatlan, ismeretlen, biztosan közeledő halállal.

Ivan Iljics meg van róla győződve, hogy nem érdemli meg lassú kínjait, hiszen helyesen élt, tehát a halálnak, ha jönnie is kell, gyorsnak és fájdalommentesnek kellene lennie. Állapota beárnyékolja felesége gondtalanságát, aki nem vesz tudomást annak súlyosságáról, továbbra is estélyekre és operába jár, s úgy kezeli Ivan Iljicset, mintha csak lábadozna – ahelyett, hogy elfogadná hogy férje haldoklik. Emiatt Ivan Iljics meggyűlöli saját családját, Geraszim nevű szolgájánál keres lelki nyugalmat, aki fáradhatatlanul szolgálja őt és mindvégig mellette van. Geraszimot nem rémíti a halál gondolata, képes együtt érezni és nem menekül egy haldokló társaságától. Ivan Iljics tisztelni kezdi őt és elbizonytalanodik, ő maga rendes ember volt-e egész életében.

Utolsó napjai megvilágítják számára e kérdést és megmutatják a különbséget hiú, felszínes, félelmekkel teli, és egy valóban helyesen élt élet között, mely mentes az előbb leírt tulajdonságoktól és képessé teszi az embert a szánalomra és együttérzésre is a szenvedők iránt. Életének utolsó, kiteljesedett pillanatában többé már nem gyűlöli családját, hanem sajnálja őket mint szenvedőket, akik képtelenek másként élni, mint képmutatásban. „Milyen boldogság!” – szól utoljára, és meghal.

Ivan Iljics

Élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt! „A főhős teljesen hétköznapi módon az elvárásoknak megfelelően él. Nem tesz semmi különlegeset, nem lóg ki a sorból, azt teszi, amit elvárnak tőle, még házassága is a megszokásokon alapul, nem szerelmi házasság. Élete unalmas, semmi nem tér el a szokásoktól, még tragédiák sem történnek vele. Halála is csak egy egyszerű kis dolgon múlik (a függöny felrakása közben leesik a létráról). A halál előtti időszakot részletesen ábrázolja az író. A főhős lelkében lejátszódó folyamatokat mutatja be. A főhős először fél a haláltól, szeretne még élni, majd rádöbben létének értelmetlenségére, megérti, hogy addigi élete a halállal egyenlő, és hogy számára csak ezután kezdődik az élet. A mű értéke bírálatban rejlik. Az író kemény bírálatot mond a kapitalista viszonyokról, az orosz hivatalnokrendszerről és az emberi jellemről. Ivan Iljics életének és halálának minősége más. Lélekben megtisztulva hal meg. Családja még halálakor sem törődik vele, mert nekik így könnyű, nem hiszik el fájdalmait, de Ivan halálakor mindenkinek megbocsát.

Csehov: A csinovnyik halála (1883)

Ivan Dmitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ő is elégedett, jól érzi magát.

Témája egy természetes élettani jelenség, a tüsszentés és következménye. A kezdő mondat ironikus szóismétlése és a színházi élmény képtelen eltúlzása kacagtató, humoros hatást kelt. Majd „váratlan”, „hirtelen” fordulat következik: egy tüsszentés. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló közrendet. Az író azonban úgy mutatja be ezt a cselekvést, mintha a tüsszentés nem csupán élettani funkció lenne, hanem valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással. A szerencsétlen csinovnyikot tovább gyötri az öntudat ez első bocsánatkérés után is. A többszöri bocsánatkérés után kidobja a főtanácsos, mert azt hiszi gúnyt űz belőle.

A befejezés tragikusan jelképes értelmű. Nem a „vétsége” miatti lelkifurdalásba, nem a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy „bensejében valami megszakadt”. Olyan tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, és ez összeférhetetlen a csinovnyik-léttel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni. A novella tragikus csattanóval zárul.

Cservjakov

Hagyatéki végrehajtó egy megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában megelégedett, jól érzi magát. A kezdő mondat ironikus szóismétlése "Egy kiváló szép estén a nem kevésbé kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov..." s a színházi élmény képtelen eltúlzása "Gyönyörködött és a földi boldogság csúcspontján érezte magát." humoros hatást kelt. Cservjakov méltóság nélküli ember, aki számára a rang jelenti a legtöbbet. A bürokratizmus szelleme hatja át cselekedeteit, gondolatait és érzéseit. Neve is beszélő név: "féreg" a jelentése. Csehov nem jellemzi közvetlenül hősét, külsejét sem mutatja be. Lelki állapotát cselekedeteiből, beszédéből ismerjük meg. A tüsszentés miatti gyötrő bűntudata miatt összesen ötször kér bocsánatot a tábornoktól, akinek - a várható bosszútól félve - még a lakására is elmegy. A főhős halálának kiváltója az, hogy ismételt bocsánatkéréseivel - melyet túlzott tekintélytisztelete vált ki - tényleg feldühíti, magára haragítja a tábornokot és az mérgesen kidobja. Csehov a csinovnyik számára nem ad felmentést, nevetséges figuraként ábrázolja, akinek a halála tragikomikus. Cservjakov nem a vétsége miatti lelkifurdalásba, a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy olyan tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, kiváltotta egy főtisztviselő ingerült haragját. Ez ugyanis összeférhetetlen a csinovnyik léttel, így megszűnik csinovnyiknak lenni, összeomlik. Létét a függés jellemezte, öntudatától megfosztott, kiszolgáltatott kisember volt.

vissza az elejére

Három élet, három halál, három ábrázolásmód

Gogol: A köpönyeg (1842), Tolsztoj: Ivan Iljics halála (1886) és Csehov: A csinovnyik halála (1883) című mű azonos korban és helyen játszódik: a 19. század bürokratikus Oroszországában. A főszereplők foglalkozása is azonos: mindhárman hivatalnokok.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol az írók közül elsőnek látta be, mennyire paradox a történelmi Oroszország élete. A kezdő nagy mozdulatot tette az orosz próza történetében az életjelenségek elrendezésére az esztétikai helyett morális értékük szerint, előkészítve többek között Lev Nyikolajevics Tolsztoj etikai irányát. Gogol és Csehov históriái abszurditásukkal valójában a kisember tudat alatti szorongásait szabadítják ki börtönükből.

Elbizonytalanodunk, ha az Ivan Iljics halála műfaját akarjuk meghatározni: Kosztolányi Dezső tragikus novellának nevezi, Mészöly Miklós kisregénynek minősíti. A mű terjedelme inkább a novellát, mint a regényt juttatja eszünkbe, ugyanakkor Ivan Iljics egész életútját megismerhetjük, ami viszont a regényre jellemző. Ezért szokták a kisregény vagy ritkábban a nagynovella címkét használni.

A három közül a legidősebb A köpönyeg című groteszk elbeszélés. Ez a történet Akakij Akakijevics Basmacskinről szól, aki egy senki által meg nem hallgatott ember. "Valószínűleg köznapi egyenruhában és kopasz fejjel, kész hivatalnokként jött a világra", és úgy is hal meg, kivetettségben, észrevétlenül és nevetségesen - akárcsak A csinovnyik halálában Cserjakov - bánatában ellopott köpönyege miatt, amelyért életében senkinél, csak halála után az írói igazságszolgáltatás révén talál kárpótlásra. Ez a fantasztikus visszatérés Akakij Akakijevics alakját kiemeli az észrevétlenségből, általános értelmet adva sorsának. Köpönyegével ugyanis az életét lopták el tőle, amely életének egyetlen értelme, célja volt. Az irodalomban a kisembernek ezt a "kétértelmű" ábrázolását Anton Pavlovics Csehov mélyítette tovább és zárta le a líra és a realitás között botorkáló hőseit egyszerre látva tragikusnak és komikusnak. Gogol azonban különleges történeteken keresztül jutott közel a kisemberhez. Csehov mellékes gesztusokban, jelzésekben, hangulatokban fogta fel, s novelláinak külső eseménytelenségével is aláhúzza, mi minden történik legbelül az emberben, mialatt élete egy hajszálnyit sem változik. Gogol tulajdonképpen abszurd szituációk segítségével mutatta ki hivatalnok-típusainak tragikomikus helyzetét a valóságban.

Vajon mi ragadhatta meg Tolsztoj figyelmét egy kór és a betegség lefolyásának megismerése során? Erre biztos választ lehet adni: nem az eset érdekessége vonzotta, hiszen abban semmi különöset nem találhatott, hanem az, hogy a maga életfilozófiájának kifejezésére tökéletesen alkalmasnak látszott. Az utóbbi években egyre inkább az foglalkoztatta, hogyan kell élni, és hogyan nem szabad élni. A modellül választott bíró életútja is azt példázta számára, hogyan nem szabad élni; s a szenvedés folyamatának ábrázolásában alkalom nyílott arra, hogy megmutassa, miként kellene a humánum, az erkölcs szabályai szerint alakítania az egyénnek saját pályáját, saját sorsát.

Tolsztoj különleges szerkezeti megoldást választ ellenben Gogollal és Csehovval: a cselekmény időrendben utolsó szakaszát lemetszi, és a mű elejére helyezi. Az első fejezet úgy indul, hogy Ivan Iljics Golovin bíró halálának hírét munkatársai az újságban megjelent gyászjelentésből tudják meg. Az az ellenpontozás, amely végig jellemzi a kisregényt, már a mű elején szerepet kap. Azt olvashatjuk, hogy kartársai "valamennyien szerették" az elhunytat. Ezzel szemben az első reakciók valami másra utalnak. Az "egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez a haláleset saját rangjára, előléptetésére vagy jó ismerőseiére". Nem a fájdalom vagy a részvét ébred fel bennük, hanem valami önző, valami közönséges érzület: van, aki azért aggályoskodik, mert messzire kell mennie a részvétlátogatáshoz; s van, aki a kártyapartiját félti. Az özvegy is azt akarja megtudni, "nincsen-e valami mód rá, hogy még többet csikarjon ki" az államtól férje halála révén. Ebben viszont nagyban különbözik ez a mű a másik kettőtől, melyekben nem veszik észre rögtön a csinovnyikok halálát.

Tolsztoj bevonja az olvasót a maga áramkörébe ezzel a sajátos, az időrendet felborító szerkezeti megoldással. El kell gondolkodnunk, milyen ember lehetett Ivan Iljics Golovin ha - állítólag - szerették, mégis ilyen részvétlenül fogadják halálát. Milyen lehetett az élete?

A második fejezet elején igen meghökkentő választ kapunk a bennünk formálódó kérdésre: "Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt". A logika szabályai szerint értelmezve a mondatot, megfejthetjük Tolsztoj álláspontját: az "egyszerű, a mindennapi", azaz a megszokott és elfogadott erkölcsi normákhoz igazodó élet a kor Oroszországában "iszonyú". Azaz iszonyú annak a társadalmi rétegnek az élete, amelynek Ivan Iljics, Akakij Akakijevics és Dimitrics Cserjakov a tipikus képviselője. Távolodik a "fent" és a "lent", vagyis az arisztokrácia és az állami hivatalnokréteg, a csinovnyikok világától, és nem kritikátlanul, de a bibliai szegénység világához közelít lélekben is, életformában is. A "fent" világához tartózók élete azért iszonyú, mert mindennapjaikban a megszokások rabjaivá válnak, a rossz hagyományok szerint élnek, s ezért nem részesülhetnek az egyetemes szeretetből. A második fejezetben Tolsztoj bemutatja főhőse, Ivan Iljics életútját, azt a folyamatot, ahogyan Akakij Akakijevics és Cserjakov is igazodik elődei életformájához, s ahogyan továbbadják ezeket a hagyományokat: "…mindig szigorúan teljesítette azt, amit kötelességének tekintett; kötelességének pedig azt tekintette, amit a magas állású személyek annak tekintenek". De az sem véletlen, hogy az írók nem színes egyéniséget formáltak hősükből. Számukra az a fontos, hogy Ivan Iljicset tipikus voltában, Akakij Akakijevicset és Cserjakovot pedig eltúlozva, tragikomikusan állítsák az olvasó elé, egy társadalmi réteg képviselőjeként. Ha túlságosan egyénítenék, elterelnék a figyelmet arról, amire valójában irányítani akarják: az "iszonyú" életformáról.

Amikor Akakij Akakijevics és Ivan Dimitrics Cserjakov életében a napok kellemesen egyformán telnek, a hősöknek a világgal kötött, teljes önmegadásra épülő alkuját váratlanul megzavarja valami: Akakijevicsnek új kabátra van szüksége, Cserjakov pedig rátüsszent egy rangban felette álló emberre. Akakijevics anyagi lehetőségei mellett ez végveszély, de amikor mégis kénytelen rászánni magát, a gyönyörűséges másolások helyébe újabb álmok lépnek. Most már a köpönyegnek kell pótolnia mindazokat a vágyakat, amelyeket korábban elfojtott magában: "Mintha valaki más is együtt élt volna vele, mintha nem lett volna egyedül, hanem valami kedves élettárs vállalta volna, hogy vele együtt halad tovább az élet útján - és ez az élettárs nem volt más mint a köpönyeg. Olykor tűz lobbant fel a szemében, sőt a legvakmerőbb, a legmerészebb gondolatok villantak át agyán: ne tétessen-e nyusztprémet a gallérjára?" Nagyon fontos, hogy itt a túlzásoknak nem kacagtató szerepük van, hanem a teljesen manipulált kisember sajátos boldogságáról, életcéljáról van szó. Akakijevics életének csúcspontja az új kabát átvétele, a hivatalban való bemutatása, és az ezt követő estély - de még azon az éjszakán a ruhadarabbal együtt az életét is elrabolják.

Ivan Iljics esetében az jelenti a nagy változást, amikor új állást kap és egy nagyobb lakásba költöznek. És miközben otthonuk berendezésén fáradozik, az oldalát beveri az ablakkilincsbe. Mintha lényegtelen esemény lenne, úgy rejti bele ebbe a munkafolyamatba Tolsztoj azt a balesetet, amely minden további baj forrása lesz. A fájdalom azon a ponton, ahol egykor a kilincs ütése érte, tartós maradt. Ivan Iljics betegsége egyre inkább elhatalmasodik, családja azonban kevésbé megértő és türelmes.

Ivan Iljicsnek hosszas vívódások, erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta; felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt hazug és üres. Hazugság, csalás takarta el előle az életet és a halált; egész életében közömbös volt családja és a perek vádlottjai iránt, s most őt sem szeretik mások, vele szemben is közömbösek. Fizikai szenvedéseinél is elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata.

Akakij Akakijevicstől köpönyegével együtt az életét is elrabolták, és ezzel tekintélyét vesztette. Végül Akakijevics és Cserjakov olyan helyzetbe jutott, amilyenben egy igazi csinovnyik képtelen élni: kiváltották egy náluk magasabb állású személy nemtetszését, sőt ingerült hangját. Olyan tettet követtek el, amelyet egy magas rangú ember nem helyeselt. Ezzel megszűnt csinovnyik létük: addigi életük összeomlott. Tolsztoj novellájában Ivan Iljics is csinovnyik módon élt, azonban a halála előtti percekben megváltozott, újra megtanult igazi emberként élni és gondolkodni.  
                                                                                                                   Vilim Tamás

vissza az elejére